Zoli (Simon)!
Az a baj, hogy ugyanabba a hibába esel, mint mindenki. A liberalizmust szidod olyan ismérvei mentén, mellyel minden és mindenki rendelkezik. Te azt gondolod, hogy létezik az hogy jó és rossz. Külön-külön. Soha nem létezett ebben a formájában, és soha nem is fog. A jó és a rossz mindig egyben van, nem külön. Sem az evolúció, sem a tudatos emberi cselekvés nem képes arra, hogy szétválassza a két dolgot. Az egész emberi élet erről szól, hogy szét akarjuk választani, de nem lehetséges. Amikor azt mondod, hogy a liberalizmus rossz, és felsorolsz dolgokat, akkor azok igazak. Egy dolgot felejtesz el, ezen rossz dolgok komplementereként (kiegészítőjeként) mely dolgok szerepelnek. Ha értéknek gondolod az életszínvonalat, mint mérőszámot, akkor nézd meg, hogy az illiberalizmus, legjelesebb képviselője a kommunizmus, és a nyugati demokrácia mit teremtett meg. Szemléletes példa Észak és Dél-Korea. Látni kell azt, hogy lehet egyenlősdi alapon is játszani, és azon az alapon is, hogy a társadalom tehetségesebb része kiemelkedik, mások "kizsákmányolásával" óriási előnyre tesz szert, aztán pedig magával húzza az alatta levőket is. Nézd meg, hogy ugyanazért a fizikai munkáért (pl. hentes) mennyit kap egy nyugati, mint egy keleti munkás. A nyugati azért kapja a többszörösét, mert ott a felső réteg húzza magával az alsót. De az életszínvonalat sem kell feltétlenül értékként kikiáltani. Hiszen a komplementaritás alapján, ebben az esetben a vesztes fél nem egy másik társadalmi csoport, hanem a természeti erőforrások, ahogy nagyon helyesen rávilágítottál. Azonban a tudás halmozása érdekes módon abba az irányba halad, hogy egyre kevesebb környezetszennyezésre van szükség. Gondolj arra, hogy egységnyi termék előállításának energiaigényéből származó környezetszennyezés mekkora a széntüzelésű erőművekkel, és mekkora a megújuló energiaforrásokkal.
Szeretnék egy konkrét példát hozni Veled kapcsolatosan az igazságos és az igazságtalan megvilágítására. Szoktad mondani, hogy a több száz családos méhészetek léte igazságtalan, mert nincs szükségük az embereknek akkora jövedelemre, amit azzal lehet elérni, ezért maximum mondjuk 100 családja lehessen mindenkinek. Az a baj ezzel a megközelítéssel, hogy nem száz, hanem egy az egy db méhcsaládja lehet mindenkinek. Hiszen vagyunk tíz millióan, akkor az tíz millió méhcsalád. Szerinted ez így igazságos lenne? Nos a liberális gazdaságpolitika az, ami erre megoldást kínál. Azt mondja, hogy mindenki annyit tarthasson amennyit tud és akar, és a verseny döntse el, hogy ki tarthat méheket azok közül, akik akarnak méhet tartani. Az is liberális megközelítés, hogy aki méheket akar tartani, az megfizeti a saját kvótán felüli részt másoknak a méhtartásért cserében. Közvetlenül vagy közvetve. Közvetlen az, amikor bemész a kocsmába, és az egy méhcsaládon felüli részed értékét kifizeted az ottani törzsközönségnek, hogy ők lemondtak a méhtartás jogáról a javadra.
Közvetve pedig, hogy méhcsalád adót fizetsz. Becsengetsz az egy családon felül minden évben, mondjuk családonként húszezer forintot, amiért mások neked ezt a jogot átengedték. Ez ugye egy félig liberális félig illiberális megoldás lenne. Melyik igazságosabb szerinted: a tisztán liberális, vagy a félig illiberális, netán a teljesen, azaz, amikor csak egy családod lehet? A tisztán liberális rossz oldalát is látni kell: aki a versenyben alulmarad az tönkremegy. Nincs tisztán jó és rossz. Azért engem érdekel a véleményed, hogy akkor ezek közül melyiket tartod igazságosnak. Persze létezik még nagyon sokféle kevert megoldás is. Azonban azoknak mindnek az a sajátsága, hogy a társadalom másik fele jár rosszul, mert pl. túl kevés méhet tudnak a méhészek tartani a szükségletekhez képest.
A liberális gazdaságpolitika lényege az, hogy szükségletek határozzák meg a méhcsaládszámot, amelyet a másik oldalról a természet szabályoz: a túl nagy méhsűrűségből eredő károkat. Aztán ez az optimális létszám fogja meghatározni a méhészeti termékek árát. Nem pedig fordítva: megállapítok egy igazságos árat, aztán vagy lesz belőle valami tényleges termék vagy sem, attól függően, hogy jól sikerült az ár megállapítása vagy sem.