Leírom a betegséggel kapcsolatos szakmai meggyőződésemet. Ezeket a zöldön már többször is megtettem, Tükörrel össze is kaptunk miatta. Szerintem azért, mert nem át a gondolat lényege. Először is azzal kezdem, hogy a méhbetegségeket hogyan kezeli a hatósági rendszer. Van két nagy betegség, amelyekre van valamilyen szabályozás, és tényleg veszélyt jelent a környezetre. A nyúlós és az atka. A szabályozás erőssége megítélésem alapján a nyúlós esetében erősen túlszabályozott, az atka esetében erősen alulszabályozott. Miért? Azért, mert meg kell nézni, hogy kezelés nélkül tíz év elteltével mennyi méh maradna életben egyik, és másik betegség következtében. Nyúlós esetében a kezelés alatt bármit lehet érteni: kiirtás, antibiotikum stb. A múlt is ad adatokat: 500 éve senki nem kezelt egyik betegség ellen sem, mégsem pusztultak ki ennyi idő alatt sem a méhek. Ez a nyúlósra vonatkozik, mert atka csak 100 éve van. Ha atka ellen nem kezelnénk, akkor vajon mennyi maradna életben? Walesban vannak életben kezeletlen méhcsaládok, és méhészetek. Nos ők 4 százalékot mondanak, hogy kezelés nélkül ennyi marad életben. Sokan nem értik, hogy ez miként lehetséges, mert 100 százalékot várnának. Svájci méhészeti kutatóintézet munkatársai el is mentek oda, és megállapították, hogy a kezeletlen méhészetben már nem lenne szabad élnie méheknek egy vírusfertőzés miatt. Ez a szárnytorzulás vírusának speciális változata (DWV). Arra nem jöttek rá, hogy mi az összefüggés. Innen üzenném nekik, hogy gondolkodni kellene. Ha az atka terjeszt egy olyan vírust, amit a lárvába beoltva annak pusztulását okozza, akkor a lárva elpusztulása után a rajta lévő ki nem fejlődott atkalárvák éhen vesznek. Az öreg atka életben marad.
Tehát mi az alapvető különbség a két betegség között? Nyúlós esetén évszázadok óta egyensúlyi állapot van a méhek és a baktérium között, az atkánál az egyensúlyt a méhész alakítja ki a kezeléssel. Mikor lehet egyensúlyról beszélni? Ha a kezelés nélkül a betegség százalékos aránya nem emelkedik tartósan olyan mértékben, hogy kipusztuljon a gazdaállat. Ha van is időszakos emelkedés, akkor egy szint után csökkenés következik be. Az atkánál szerintem már mindenki találkozott azzal az esettel, amikor az atkaszint emelkedése elérte azt a szintet, hogy összeomlott. Igazából ez 10 százalékos atkaszintnél következik be, tehát, ha tíz méhre jut egy atka. Vannak akik mértek már 20 atkát is 100 méhre, de az szerintem a kezelés miatt volt lehetséges. Valójában a kezeléssel az aktuális atkaszám 10 százalék alatti volt, és amikor ezt elérte, akkor omlott össze, vagy a kezelés innen visszahozta a méhcsaládot. A 10 százalékba kérlek ne kössetek bele, egyáltalán nem biztos, hogy konkrétan erről a számról van szó, hanem arról, hogy van egy szám, ami a méhegyedek számához viszonyított jellemzővel írja le a kritikus határértéket. A tízes számot tekintsük nagyságrendnek az egyes, tízes, százas nagyságrendben. Van még egy nagyon fontos szám a rendszerben. Kezelés nélkül egy évben hányszorosára növekszik egyik, vagy másik betegség esetén a betegséget okozó "kórság" száma. Azért írtam ezt a kórságot, mert nyúlós esetén a beteg sejtek száma a lényeg, atka esetén az atkák száma. Ugye nyúlósnál a baktérium irtózatosan gyorsan szaporodik egy álcán belül, de az álcák közötti átvitel ennél sokkal lassabb. Az atka esetében is a szaporodási akadály a sejtbe való bejutásban van. Na most, ha megnézzük a két betegséget, akkor az látható, hogy a nyúlós egyensúlyi helyzetét a kaptáras rendszerben a jelenlegi rendszer képes megtartani. A nyúlós esetek száma nem mutat évről évre történő stabil növededét, hanem hol emelkedik, hol csökken az esetek száma. Megjegyzem, hogy ha a rendszer jól működne, és stabilan csökkenő pályára tudná állítani a számot, akkor már el kellett volna tűnnie a betegségnek. Hiszen olyan 70 éve működik ez a rendszer. ha minden évben egy picit csökenne a megbetegedések százalékos mértéke , akkor 7 évtized alatt elfogytak volna a beteg családok. Az atka esetén a kezelések tartják egyensúlyban a rendszert. Ha a dolog úgy lenne, hogy az atka tökéletesen képes a szaglásával megtalálni az alkalmas álcát, akkor egy évben egy atkából közel 200 ezer atka tudna "megszületni". Ez a szám nyilvánvalóan nem igaz. Az indoklás az érdekes: ebben az esetben úgy lehetne védekezni, hogy egy méhcsaládban csak egy fias keretet hagyva összegyűjthető lenne az összes atka. A valóságos szám 100 körül van, és a két szám aránya (100 kontra 200 ezer) mutatja azt, hogy miért nem alkalmas mód az építtető keret az atka elleni védekezésben. Ebből pedig következtetni lehet azon személyek hozzáértésére, akik az állatjólétiben az építtető keret használatára plusz pontot adtak.
Most térek vissza arra, hogy egy túlszabályozott rendszer van a nyúlós esetén, hiszen mindennemű kezelés nélkül, elnagyolt (szúrópróbaszerű) vizsgálatokkal is egyensúlyba hozható a rendszer. Próbálná meg valaki ezt atka esetében: szúrópróbaszerű vizsgálattal felderíteni azokat a családokat amelyiket aztán kezelnek. Szóval a három hetes átvizsgálási fenyegetettség (munkanaplóban is feltüntetve, aki bármilyen pénzre pályázott!) , nem más, mint hatósági túlkapás. Ennek fényében az atkára vonatkozó előírás pedig a nullával egyenlő. A Parkinson törvényét ide is át lehet vezetni: a hivatalnokok száma mindig gyorsabban nő, mint az elvégzendő feladatoké. Esetünkben az értelmetlen előírások száma nő gyorsabban, mint azoké a problémáké, amelyeket meg akarnak vele oldani. Nyúlós esetében a felderítésre kellene hatékonyabb megoldást találni (spóravizsgálat), atka esetén pedig vészhelyzeti módszer előírását, amilyen alaklmas módszer eddig nem került publikálásra. Eddig pedig nem beszéltünk arról, hogy az egyensúlyi helyzetből történő tudatos kimozdulással mindkét betegséget fel lehetne számolni. Ez a világ azonban arra van kódolva, hogy az egyensúlyi helyzetnél álljunk meg, ne akarjunk továbblépni.