Nem hiába a neved Neo.
Szépen leírtad a neo liberalizmust. Csak azt nem, hogy mostanára már csak nagyon döcögősen működik. Azok az országok a sikeresek, amelyek a neoliberalizmus helyett, a szabályozott gazdaságra tértek át.
Vivaldi!
Jól megfogtad a lényeget. A szabályozásról. Azok a gazdaságok működnek jól, amelyek esetében a szabályozás jól működik. Csakhogy a leghatékonyabb szabályozás pontosan a piacgazdaságokban érvényesül. Féktelenül enged növekedni addig a határig, amíg növekedni
kell, aztán ha túlnövekedett, akkor összeomlaszt szinte mindent, és csak az marad meg, amire később is szükség van. Ennek valóban ez a természetrajza. Lehet persze tervutasításos gazdaságot is létrehozni, ahol már a kezdetek kezdetén van szabályozás, nem csak a végén. A különbség a két rendszer között jól érzékelhető, mondjuk az USA és Oroszország összehasonlításával. Természetesen a lemmingek példája is jó. Ilyen példa van ezer is. Egy dolgot felejtesz el. A láncot. A tengerben ugyanígy túlszaporodnak a krillek. Amelyek túlszaporodását megoldják a pingvinek. A pingvinek túlszaporodását megoldják a fókák, a fókák túlszaporodását megoldják a kardszárnyú delfinek.
Lehetett volna azt mondani 200 éve, hogy nem kell acélipar, mert mi lesz majd az acélipari munkással, ha túltermelés lesz acélból. A túltermelt acélból lett a gőzmozdony, majd az autó. A fejlődés létrehozta az informatikát, az acélipari munkás leszármazottai ma olyan olyan robotok programozásán dolgoznak, amelyek kiváltják az acélipari munkást úgy, hogy a termék mégis létrejön. Tehát van mit fogyasztani. Ugyanannyi terméket egyre kevesebb verejtékkel kell előállítani. Lehet persze szabályozni az elején, nehogy kialakuljon egy fejlettebb társadalom, hanem minden maradjon a régiben az új, a neo helyett. Tudom javasolni a rabszolgatartó társadalmat. Lehet rá szavazni, de csak úgy, hogy nem tudja a szavazó, hogy rabszolgatartó vagy rabszolga lesz a szavazás után.
Abban természetesen igazad van, hogy a neoliberalizmus elvezet olyan állapothoz, hogy mondjuk a kilencvenes évek autói félmillió kilométer életteljesítménnyel rendelkeznek, a huszonegyedik századiak pedig ennek a felével. Na ehhez kell az állami szabályozás. Az a baj, hogy ezt is csak a versenyre kényszerítés, a neoliberalizmus eszközével lehet a leghatékonyabban megoldani. Ha ugyanis nem kényszerítjük a szereplőket versengésre, akkor kiegyeznek egymással és kartellbe tömörülnek. Nagyon drágán fognak adni gyorsan elhasználódó termékeket. Ha viszont azt mondom, hogy egy autó árában van 30 százalék környezetvédelmi termékdíj, amit be kell fizetni a költségvetés elkülönített alapjába, és tíz év múlva azok kapják meg a teljes összeget, akinek az autói a leggazdaságosabbak, úgy a fogyasztás, mint az élettartam. a szervizelési költség tekintetében, akkor lennének ismét hosszú élettartamú, gazdaságos autók. Ez csak a neoliberalizmus eszközeivel lehetséges, minden más út zsákutca. A kartell ugyanis nem része a neoliberalizmusnak, hanem az előle való menekülés búvóhelye.
Azon persze el lehet gondolkodni, hogy ez vajon erkölcsi értelemben véve jó vagy rossz. Az a baj, hogy a világegyetem eleve úgy van tervezve, hogy a fele jó, a fele rossz. Soha nem tud győzni a jó a rossz felett. Ahhoz, hogy egy emberi élet végbemenjen a Földön, hány állati életet követel? Sokkal többet, mint az egy emberi élet. Jó ez így? Miért van szükség ennyi ölésre, pusztításra, ahhoz, hogy egy értelmes élet kialakuljon, aztán ő is pusztuljon? Nem lenne jobb a világ ember nélkül? Erre nem tudom a választ. Mert a krilleket, akkor is megennék a pingvinek, azokat a fókák, őket pedig a kardszárnyú delfinek. A választ majd odaát megtudjuk. Addig pedig annyit tehetünk, hogy beállunk abba a sorba, ami ki van jelölve. Sokszor az az érzésem, hogy a világ azért van így tervezve, hogy életben lehessen tartani a rosszat, mert a rossz nem más, mint a szeretet hiánya. Amely szeretet elveszítése nem a rossz saját bűne, ő így jött létre, de a szeretet nem engedi elveszni. Önmagától viszont a megsemmisülésbe sodródik. A létezés szempontjából a jó maga a létezés, a rossz a nem létezés, azaz halál. Ha valaki nem fogja meg a rossz kezét, akkor az a nemlétezésbe viszi saját magát. Így viszont hozzá van kötve a jóhoz, amely nem engedi elpusztulni. A fizika, a kémia, a biológia tele van ilyen komplementarizmussal. Komplementernek lenni annyit jelent, hogy kiegészíteni egymást egy egésszé. Tehát két ellentétes dolog kiegészíti egymást. Jó példa erre a kör. Van az átmérő, mint nagy egész. A körív nem más, mint a Thálesz kör. Azaz az átmérő két befogójának derékszögben való találkozása. A matematikai képlet pedig a Pitagorasz tétele. A két befogó négyzetének összege egyenlő az átmérő négyzetével. Végtelen számú befogót lehet felállítani egy körön belül, de a derékszögben találozókra mindig érvényes lesz Pitagorasz tétele. Mondhatjuk azt is, hogy az egyik befogó a rossz a másik a jó. A fejlődés itt az, amikor növeled az átmérő hosszát. Ezzel a a befogók hossza is nő, de az alapvető komplementarizmus, a Pitagorasz tétel nem változik. Az egymással derékszögben találkozó befogók négyzeteinek összege mindig azonos lesz az átmérő négyzetével. Ahogyan a világegyetem tágul, úgy tágul a kör is, de Pitagorasz tétele mindig igaz marad, amíg a kör létezik. A kör világában nem lehet cél az egyik befogó eltüntetése, azaz a rossz megszüntetése, mert akkor a kör semmisülne meg. A cél a tágulás, a növekedés, mert az képezi az ellenerőt az összeomlással szemben. De itt már átlépünk a kör a két dimenziójából a háromra, nem akarom bonyolítani a dolgot.
Szerintem mi is egy ilyen körben élünk, amelyet nem mi alkottunk. Egyetlen egy dolgot tehetünk. Azt, amire a kör kényszerít bennünket.