Akkor kezdjük némi szatírával.
Rövid részlet a Parkinson törvényéből.
"Az ösztön azt kívánja, hogy alakítsanak ki két szembenálló csapatot, bíróval és partjelzőkkel és aztán vitatkozzanak a végkimerülésig. Az alsóházat úgy szervezték meg, hogy az egyes képviselőnek egyik vagy másik félhez kell állnia, még mielőtt tudná, mik az érvek, sőt (némely esetben) még mielőtt ismerné a vita tárgyát. Születésétől fogva arra idomították, hogy a maga csapatáért küzdjön s ez megmenti a felesleges szellemi erőfeszítésektől. A szónoklat vége felé becsúszik egy ülőhelyre, de azért pontosan tudja, a kialakult helyzetből, hova kell állnia. Ha a szónok a képviselőháznak azon a felén áll, ahol ő van, azt kiáltja: „Halljuk, halljuk!” Ha az ellenfél oldalán áll, nyugodtan mondhatja, hogy „Pfuj!” vagy egyszerűen, „Ó!” Nagyobb szabású vitánál még esetleg arra is jut ideje, hogy megkérdezze a szomszédját, miről is van szó tulajdonképpen. Valójában azonban nincs szüksége rá. Annyit bármiről tud, hogy ne rúgja a labdát a saját kapujába. A túlsó oldalon ülő embereknek egyáltalán nincs igazuk és az érvelésük színtiszta badarság. Saját csapatának emberei viszont igazi államférfiak, beszédük ritka találkozása a bölcsességnek, ékesszólásnak és mérsékletnek. Az sem változtat a dolgokon semmit, hogy Harrow-ban tanulta-e a politikát, vagy Aston Villa labdarúgó csapatának szurkolva sajátította-e el ezt a tudományt. Mindkét iskolában megtanulja, mikor kell éljenezni és mikor nyögni. De a brit rendszer teljesen az ülésrendtől függ. Ha a padok nem állnának egymással szemben, senki sem tudná elválasztani az igazságot a hamisságtól, az okosságot az ostobaságtól – ha csak nem hallgatna végig mindent. De mindent végighallgatni nevetséges volna, mert a beszédek fele szükségképpen bolondság."
Ez az angol parlament működéséről szól.
Ha valaki netán magára-magunkra ismerne benne, legyen szó politikai hovatartozásról, Omme választásról, vagy bármiről, az nyilván csak a véletlen műve.