Bercinél a pont, ám Mujkó nem csak egy szobor, hanem mondák, regék, irodalmi művek legendás alakja is egyben. Hűvös, hidegfrontok vágtázó felhőméneseit kergető őszi szelek elől nap közben a pincébe, estére kelvén a kandallótűz mellé húzódó nagyapók ezen őszi estéken ölükbe vonva csillogó szemű, mesére éhes kisunokáikat szokták elővenni némely mondákat, legendákat, melyek Mujkóról (s néha Beckóról) is szólnak.
Mujkó története után -egykori fehérvári polgárként- szobrának köztérre kerülése nyomán kezdtem érdeklődni, s részletes kutatómunka során bontottam ki élettörténetének néhány részletét, s azóta szívesen mesélem kisunokáimnak, s most a Nagyérdeművel is megosztom egyik másik történetet.
Többféle történetet olvastam, többféle királlyal, ráadásul többféle bolonddal is...
Egyesek szerint Mujkó csak Mikszáth Kálmán kisregényének, A szelistyei asszonyok-nak volt kitalált alakja, mások szerint János király kitalált okos bolondja volt, megint mások szerint az udvari bolond valós alak volt Mátyás király udvarában. Furdalt a kíváncsiság, s utánanéztem a történeteknek, s lássanak csodát: napjainkban is feltűnt egy alak, s ami a legfurcsább, éppen az OMME környékén, Péter király trónusának lábánál…
Íme, a János király bolondja változat:
„Valamikor nagy divat volt Magyarországon, hogy minden nagyúr tartott az udvarában valami jó eszű embert, akinek az volt a kötelessége, hogy szép tréfaszóban az olyan igazságot is szemébe mondja a gazdájának, amit más nem mert volna kimondani.
Akinek ez a mesterség volt a kenyere, azt úgy hívták, hogy udvari bolond. Furcsa hivatal volt az övé, az bizonyos. Ételben, italban dúslakodhatott, szép talitarka ruhában járhatott, a fején még éjszaka is hordhatta a csörgősapkát - az szent igaz. Hanem az is igaz, hogy ha zokon esett a gazdájának az igazmondás, nem ért a bolondnak az élete egy fületlen gombot. Elvették tőle a csörgősapkát, de olyankor, mikor a feje is benne volt.
János király udvarában Mujkónak hívták ennek a fura méltóságnak a viselőjét. Furfangos volt, mint a róka, de hűséges, mint az eb, az esze villám, a nyelve borotva.
Egyszer, ahogy a sebesi vár kertjében ijesztgeti a fülemüléket a csörgősapkájával, látja, hogy János király kinéz az ablakon, de szomorú a képe, mint a jégverte búza.
- Gyere le, komám - rikkantott oda neki Mujkó -, látom, nagyon szorít odafönt a bakancs!
- Szorít ám, bolond - integetett a király -, sok a gondom, kevés a gondolatom.
- Majd fölmegyek én, viszek egy tarisznyával.
- Sose koptasd a lábad, Mujkó - legyintett kezével a király -, nincs idebent semmi helye a bolondnak.
- Ej, ej, komám - nevetett Mujkó -, hát akkor te mit keresel odabent?
Azzal se szó, se beszéd tovább, becigánykerekezett a királyhoz, s csak akkor esett le az álla, mikor meglátta, micsoda társaságba cseppent bele.
Mind ott voltak az ország nagyurai, egyik fényesebb, mint a másik s egyik jobban csikorgatta a fogát, mint a másik.
- Hát ezeket mi leli? - súgta Mujkó a királynak, ahogy letelepedett a lábánál a bársonyvánkosra.
- Nem a te eszedhez való ez, Mujkó - mondta szomorúan a király. - Tavaly a török császár megsegített a német ellen, most aztán követeli érte a bérét. Ide küldte Muhar basát, hogy adjam át neki az országot.
Mujkó akkorát csóvált a fején, hogy minden gombja csörgött a sapkáján.
- Hja, komám, akkor is mondtam, hogy ne cseresznyézz te egy tálból a török császárral, mert meglövöldöz a magjával.
- Hé, bolond, ne avatkozzál te az ország dolgába! - förmedt rá a kővári kapitány, ahogy meghallotta a suttogást.
- Dehogy, komám, dehogy - vigyorgott Mujkó -, vagytok ti ahhoz elegen énnálam nélkül is.
Aztán behúzódott az ablakfülkébe, a nagy rojtos kárpitok mögé, onnan hallgatta az okos szót, ha hallott volna olyant. De bizony egyebet se tudtak az urak, csak szitkozódni, asztalt öklözni, kardot csörgetni, s amikor elmentek, úgy csapni be maguk után az ajtót, hogy hullott bele az aranyos vakolat.
Szegény János király meg annyira búnak adta magát, hogy észre se vette, mikor egyedül maradt. A tenyerébe hajtotta a fejét, úgy kérdezte az országtanácsot:
- Mondjátok hát, bölcs híveim, mi tanácsot adtok? Fejet hajtsunk-e a pogánynak, vagy összemérjük vele a kardunkat?
Csak akkor vette észre a király, hogy bizony egyedül hagyták bölcs hívei. Fölkelt, nagyot sóhajtott, letette koronáját, királyi palástját, s elballagott az ágyasházába aludni. Hiába, csak nincs szebb ország annál az álomországnál, ott nem bántják az embert török császárok, Muhar basák.
Mujkó meg, ahogy a király elment, mindjárt kimászott a kárpitok mögül, s bizony az volt neki az első dolga, hogy a fejébe nyomja a koronát, a vállára kerekítse a palástot, s úgy illegjen-billegjen a tükör előtt.
- Csak takaros legény ez a Mujkó - forgott előre-hátra -, ha bolond nem volna, királynak is megjárná. Ejnye, Mujkó, elbírna-e téged az a trónus?
Belevetette magát a nyikorgó bársonyszékbe, de kiugrani már nem bírt belőle. Nyílt az ajtó, begurult rajta egy nagy hordó, s meg se állt a királyi trónusig. Hanem ott még meg is szólalt, mégpedig olyan repedtfazékformán:
- Én vagyok a Muhar basa.
- Látlak, Muhar basa. Nagyon szép ember vagy.
Muhar basa kimeresztette a kávésfindzsával vetekedő szemeit: ejnye, de goromba ember ez a János király! Mujkó pedig még jobban a fejébe nyomta a koronát, s szép szelíden kérdezte a törököt:
- Hát eljöttél az országért, fiam, basa? Jól tetted, gyönyörű ábrázatú basa. Nem látott ilyen földet álmában se a te gazdád. Gyere, fiam, basa, gyönyörködjél benne egy kicsinység.
Odaálltak az ablakhoz, s körülnéztek a tájon. A lebukó nap tüzet rakott a felhőkben, hegyen-völgyön eláradt az alkonyat pirossága. A szúnyogos tó olyan volt, mint a vér, ahogy a bíbicek nagy sivalkodással röpködtek fölötte.
- Ugyan miféle madarak ezek a jajgató jószágok? - kérdezte a török.
- Ezek, fiam, basa, szarkák - felelte Mujkó király.
- Hát amazok a hosszú farkúak, amik a nyárfákon olyan éktelen zsivajjal vannak? - mutatott rá Muhar basa egy sereg szarkára.
- Azok meg bíbicek, kellemes orcájú basa. De mit törődöl te a szarkákkal és bíbicekkel? Tudom én, mit tartogatsz a begyedben: azt szeretnéd tudni, ugye, mikor adom neked az országot?
A töröknek nevetett a szeme, de arra meg már éppen a füléig szaladt a szája, mikor Mujkó király azt mondta neki:
- Holnap nektek adom az országot. Én még az éjszaka kihurcolkodom belőle, legkésőbb hajnalra. Csak addig tűrj meg benne, amíg a szarka a vízre repül.
- Legyen a te akaratod szerint - hajtogatta a török a kis hordót a nagy hordón.
- De nem addig van az, fiam, basa, tegyük írásba az egyezséget, hogy meg ne csalj.
- Nem bánom - mondta a török -, de az is benne legyen, hogy mire a bíbic a fára száll, akkorra enyém az ország.
- Írd alá, fiam, basa - kínálta Mujkó az egyezséglevelet a basának.
Hanem ez nemigen értett ehhez a mesterséghez, de azért tudott segíteni magán: belemártotta a három ujját a tintatartóba, s rányomta a papírosra.
- Ne félj, király, amire Muhar basa ráüti a pecsétjét, azt megtartja, ha a nyaka beleszakad is.
Erre aztán elvált egymástól a két jó barát. Mujkó szaladt János királyhoz az írással, Muhar basa pedig sietett a szobájába, onnan leste éjszaka, hurcolkodik-e már a magyar király. De hogy hiába leste, korán reggel már gurult a trónterembe, ahol János király egész udvarostul elhelyezkedett már.
- János királyt keresem - tekintgetett a török.
- Én volnék, fiam, basa - felelte János király -, tán kidörgölnéd az álmot a szemedből, ha nem akarsz rám ösmerni.
- Megváltoztál egy kicsit este óta. Mindegy, no; ha te vagy a király, mért nem hurcolkodtál már odébb?
János király előhúzta az írást a köntöse alól.
- Ohó, atyámfia, nem repült ám még a szarka a vízre, se a bíbic a fára!
Muhar basa odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, s csak annyit mondott nagy diadalmasan:
- No! Ott vannak a bíbicek, ott vannak a szarkák! - Azzal fölmutatott a fákra, s lemutatott a vízre.
- Meg vagy te boszorkányozva, Muhar basa - nevetett János király -, ezek a bíbicek, amazok a szarkák. Bíbic sose száll a fára, a szarka sose száll a vízre.
- Úgy igaz az - bizonygatta az egész udvar, Muhar basa pedig kékült-zöldült dühében, ahogy a király ott lobogtatta az orra előtt a pecsétes levelet. Mit volt mit tenni neki, hazadöcögtette a kis hordót a nagy hordón, s nem tette be többé a lábát abba az országba, ahol estétől reggelig nemcsak a király változik meg, hanem a madarak is.
János király pedig maga elé hívatta Mujkót, s megszorította a kezét.
- Mától fogva nem udvari bolond vagy, hanem udvari tanácsadó.
Mujkó azonban akkora cigánykereket vetett hátrafelé, hogy majd kiütötte a szemét a kővári kapitánynak:
- Uram király, ki menti meg máskor az országot, ha már én is beállok okos embernek?
Más megközelítésben és általánosságban az (okos) udvari bolondokról:
Udvari bolond! Mi jut erről a kifejezésről az eszünkbe? Nyilván nem egy agyafúrt, okos emberre gondolunk, hanem éppen ellenkezőleg! A régi korokban azonban minden király udvartartásához hozzátartozott a bolond.
Az egyik egy kicsit gyagyás, nem túl értelmes, de jó humorérzéke van, és állandó poénjaival, vicces történeteivel remekül tudja szórakoztatni a hivatalos ügyekben megfáradt királyt, de akár az egész udvartartást is. Mindenképpen egy naiv, kedves figura, akit szeretni lehet és kell is! Az udvari bolond a királyi, fejedelmi udvartartások jellegzetes alakja volt. Többnyire púpos, törpe testalkatú embert kerestek erre a pozicióra. Elmaradhatatlan ruhadarabja a csörgősapka volt, amely a középkori férfiruha vállrésszel egybeszabott fejfödőjéből alakult ki.
Más esetekben a látszat (azaz a külső bohókás megjelenés) azonban – mint tudjuk – néha csal. Az udvari bolond ugyanis az elképzelésekkel ellentétben nagyon tekintélyes foglalkozásnak, sőt igazából hivatásnak számított. Olyan udvari bolondról nemigen tud a történelem, aki valóban bolond lett volna. Sőt!
Többnyire éppen ő volt az udvar megbecsült, nagyra tartott, egyszóval egyik legnépszerűbb embere. Hivatása számos kiváltsággal járt, amelyek közül a legfontosabb volt a szabadszájúság, a szókimondás és a szabad véleménynyilvánítás.
A mulattatás, szórakoztatás leple alatt a főúri társaságban a király színe előtt olyan ügyekről, dolgokról beszélt, amikről más pisszeni sem mert, ő pedig jókedvre hangolva az urát, ügyes fordulattal helyes irányba terelve figyelmét, nemegyszer eredményesen intézkedett. A furfangos udvari bolond a fizetett besúgók egész hálózatát építette ki, és a politikai ügyek kusza szálai leggyakrabban az ő kezében futottak össze. Voltak az udvari bolondok között nagy és híres egyéniségek, akiknek a neve a mai napig fennmaradt. Híres bolond volt például Mátyás királyunk két udvari bolondja, Beckó és Mujkó is.
Egyszóval bolondság lenne azt hinni, hogy az udvari bolondok valóban, vagyis a szó szoros értelmében mind bolondok voltak! Inkább éppen ellenkezőleg: a félkegyelmű álarc mögött sokszor egy agyafúrt személy lapult, machiavellisztikus attitűdökkel. És az ilyenek a legveszélyesebbek! Vigyázz te is a mai kor „udvari bolondjaival”!
A mostanság Péter király alatt bolondozó korunkbéli Mujkó egyes források szerint tanult ember, úgy vélik, hogy az udvari bolond a dunaújvárosi főiskolán tanult, s nem is méhész-szaktanácsadóként, hanem karbantartó gépészként végzett. Persze lehet, hogy tanult mást is, de arról nem olvastam a levéltárakban, ám az is lehet, hogy két különböző személyt emlegetnek ezen a néven.
Azt is írják egyes források, hogy a királyi bolond kiváló humorérzékkel és éleslátással rendelkezik, valamint remekül játszjk valami húros zeneszerszámon (ha jól emlékszem, a krónikás azt írja: "plucked emotional strings").
Más források viszont azt mondják, hogy Mujkó sótlan, humortalan és a tréfát érteni képtelen személy, de sokan tényként kezelik, hogy az északi sarki kiéhezett és jégtáblájukat-vesztett jegesmedvéknek a jó bolond szervezett humor- (vagy netán Hunor?) konferenciát. Lehet valami a dologban, mert az arktiszi jegesmedvék azóta is híresek a fejlett humor- (esetleg Hunor- ?) érzékükről. Egyes források viszont határozottan cáfolják, hogy jegesmedvéket tanított volna humorra (Hunorra?) sokan arra esküsznek, hogy a kárpáti barnamedvék jártak hozzá konferenciára és tanfolyamokra. Ezt a területet még alaposabban meg kell kutatni a MMNP finanszírozásában, mert több forrás is azt írta, hogy szó sem volt sem humorról, sem Hunorról, hanem valami ruszki lőszeresládával viccelődve igyekezett a kárpáti barnamedvéket elkápráztatni...
Egy időben szemtelen (egyesek szerint inkább pimasz), s ritkán találó megjegyzéseivel próbált utalni a király megfutamodása után regnáló főurak állítólagos manipulációira, törvénytelennek vélt vagyonszerzésére, erkölcstelennek hazudott életmódjára. Ezeket rajta kívül csak még néhány zakkant kon-troll-er merészelte kimondani. Utálták is a bolondot és kon-troll-er társait a hatalmasok, de nem tehettek semmit, mert a közben székelykáposzta-módra újramelegített király felettébb kedvelte a bolondot és maga mellett tartotta a gauchos zsákokkal kitapétázott trónteremben még akkor is, amikor már számára is nagyon gáz volt Mujkó bolondozása.
Egyszer egy alkalommal, amikor Mujkó valamilyen felettébb idétlent mondott, így szólt hozzá a sosem igazságos, ám annál inkább bosszúálló Pitör király:
-Ma jó kedvem támadt az idétlen bolondozásod nyomán, kérj amit csak akarsz!
-Felség, sütötte le szemét a bolond, először Tóth Péter és a Muskétások fejét szerettem volna kérni, ám közben fejembe vettem, hogy az is nagyon bánt, amikor mindenki, még az utolsó szolga, szolgálóleány és kezdő méhész is bolondnak nevez…
Intézkedni fogok, igazította meg babérkoszorúját Pjotr király. Minden -sorok között olvasni tudó- főúr és udvaronc tudni véli az igazságot, ám csak te és kon-troll-er társaid merészelik azt bolond módra elferdítve és vízfolyás-módra hazudva kifecsegni, kilotyogni. Mától fogva megparancsolom hát -s ezt az intézkedésemet még a királyságom Alapszabályába is betétetem, hogy a „Király Bolondja” helyett ezután mindenki Kon-troll-csoport-vezetőnek, esetleg tényferdítő domaintulajdonosnak (az olyan, mint a fejreállítottt tényfeltáró újságíró) nevezzen téged.
Ez a harmadik változat, Péter király bolondjával viszont ismét szükségessé teszi az előző fejtegetésben elmondott figyelmeztetés ismétlését:
Egyszóval bolondság lenne azt hinni, hogy az udvari bolondok valóban, vagyis a szó szoros értelmében sültbolondok lennének! Inkább éppen ellenkezőleg: a félkegyelmű álarc mögött vagy egy valóban félkegyelmű, de roppant szorgalmas és szervilis, gazdája által tökéletesen irányítható csicskás, egyes esetekben viszont éppenséggel nem félkegyelmű, hanem egy valóban rendkívül agyafúrt személy lapul. Pitör kerálnak ráadásul van másik is, ha Mujkója éppen nem hadra fogható, trónusának lábánál ott a házi kuruzslóként is közismert királyi asztrológus, matematikus és pennaforgató Olvastam főbohóc is...
„És az ilyenek a legveszélyesebbek! Vigyázz te is a mai kor „udvari bolondjaival”!”
Ha tehát Székesfehérváron jár a Nyájas Olvasó, okvetlen nézze meg Mujkó szobrát a Kossuth utca és Vasvári Pál utca kereszteződésénél. Állítólag a 2007-es Kortárs Művészeti Fesztiválra készítette Kocsis Balázs szobrászművész és Molnár László ötvösművész, ám nekem, egykori fehérvárinak egyszer elárulták, hogy az egyik fehérvári méhész-rendezvényen született meg a gondolat, hogy emléket állítsanak a király bolondjának. A köztéri elhelyezés pedig annak bizonyítékául szolgál, hogy mennyire szeretjük mi, magyarok és méhészek az udvari bolondokat, a tényferdítő domain-tulajdonosokat (a negatívba fordult tényfeltáró újságírókat) és a Kon-troll-csoport-vezetőket...