A legutolsó hozzászólásom végén írtam, hogy a kártérítés és a kártalanítás nem ugyanaz.
A már korábban is idézett 44. § (5) bekezdése szerint fokozottan védett élő szervezetek élőhelyén, valamint élőhelye körül - a miniszter által rendeletben meghatározottak szerint - használati, gazdálkodási korlátozást rendelhet el a természetvédelmi hatóság. Az ebből eredő károk megtérítésére a 72. § rendelkezései az irányadóak. A 72. § (5) bekezdésében a jogalkotó a „kártalanítási igény” szóhasználattal él, amelynek jogalapjáról és mértékéről a természetvédelmi hatóság dönt /…/
A szintén már idézett 74. § (4) bekezdése szintúgy a kártalanításról szól, nem a kártérítésről: a természetvédelmi hatóság „kártalanítást fizet, ha a védett állatfaj egyedének kártétele azért következett be, mert /…/”
A probléma az, hogy ha az 1996. évi LIII. törvény általad alkalmazhatónak gondolt §-ai mindenütt kártalanításról szólnak, akkor az adott rendelkezés viszonyában azt a kifejezést kell figyelembe venni, ami ott található, ez pedig a kártalanítás. A Ptk. főszabálya szerint viszont, aki jogellenes kárt okoz, köteles azt megtéríteni, ez lenne a kártérítés. Ennek egyik ismérve, hogy a veszteséget valamilyen személyhez köthető jogellenes cselekmény vagy mulasztás okozza. Jogellenesnek minősül minden, ami valamilyen jogszabályi előírással ellentétes, vagy valamilyen rendelkezést nem tart be, figyelmen kívül hagy.
Viszont önmagában sem a méhtartás, sem az elvándorlás, de ugyanígy a hatóság egyéb döntése sem jogellenes, ameddig nem érintik egymást. Jelenleg ez a (jogi) helyzet.
Aki kártérítést kér, annak kell igazolnia, hogy milyen és mekkora kára keletkezett, és azt is, hogy azt ki és mivel okozta.
Vagyis, ha jól értelmezem, a kártérítés általában két mellérendelt fél közötti viszony esetében merülhet föl. Hatósági döntés esetén nem beszélhetünk ilyesmiről, ezekben az esetekben a kártalanítás fogalma a releváns, amely a fentiektől eltérően azt jelenti, hogy jogszabályban meghatározott jogszerűen okozott hátrányt, veszteséget kell megtéríteni. Tipikus esete a kártalanításnak a kisajátítás, amikor a közösség érdekében kell valakinek valamilyen hátrányt elszenvednie.
Tehát megfordítva a logikai sorrendet, ahol a jogszabály a „kártalanítás” kifejezést használja, ott a sérelmet elszenvedő félnek a közösség érdekében kell hátrányt elszenvednie, hatósági döntés miatt.
Egy „magánvállalkozó” méhészre értelmezve, ez csak akkor lenne elképzelhető, ha a hatóság a méhész egyéni érdekével szembehelyezkedve, egyenesen kötelezővé teszi, hogy a kaptárakat a gurgyalag élőhelyén tartsa, illetve megtiltaná, hogy elvigye a méheit, mondjuk azért, mert a védtelen, de védendő gyurgyalagfiókáknak kell a bőséges táplálék, amelyet szegény szüleik más módon nem tudnának megszerezni. Kártalanítást ezek szerint akkor kaphat a méhész, ha kifejezett jogszabályi rendelkezésre alapozva a hatóság úgy rendelkezik, hogy oly módon korlátozza a (méhészeti célú) használatot, gazdálkodást, hogy nem engedi meg a méhésznek a területről történő elvándorlást, vagy még tovább menve, egyenesen odarendeli a kaptárakat. Ha ilyen jogszabály és erre alapozva ilyen hatósági rendelkezés nincs, akkor a kártalanítás sem jöhet létre, „mindenki mehet, amerre jónak látja”, nem tilos elmenni onnan, ahol sok a védett "kártevő" vadállat.
Ha pedig a jogszabályi rendelkezés kártalanításról szól, de az nem merülhet föl, akkor ezen jogszabályi rendelkezésre alapozva a kártérítés nem értelmezhető, a két jogintézmény nem cserélhető fel szabadon egymással. Csak emiatt gondolom úgy, hogy a kérdéses rendelkezések erre az esetre nem alkalmazhatóak.