Amit én leszűrtem a Tóth Péter-féle vizsgálatokból, az a következő: alapvetően csak arra irányult, hogy megtalálja-e a hatóanyagot vagy sem. Amikor megtalálta, akkor azt már egyfajta bizonyítéknak vette. A fókuszban akkoriban az imidacloprid volt. Ahol használták, ott nem tudták kimutatni, ahol nem használták ott viszont igen. Felelősségteljesen mit lehet erre mondani: nem tudtuk bizonyítani a külföldi beszámolók által gyanított káros hatásokat. Szerintem ez szakmailag egy korrekt hozzáállás.
Miként lehet az, hogy ahol használták ott nem volt, ahol pedig nem, ott megtalálták? Nekem egy magyarázatom van: a talajvízzel mozog. Éppen ezért a dombos területek alja a veszélyes hely.
Ami az EFSA jelentést illeti. Itt a puszta nektár és pollen NNI tartalmon túl kockázatbecslést végeztek. Tehát a maradékanyag biológiai hatásaira kíváncsiak, hogy van-e hatása a vizsgált szervezetekre. Méhek esetén van egy általános kockázatértékelési protokoll, dolgozó méhekre, dajkákra, fiasításra. Ezt megnézik akut toxicitási adatok fényében, vagyis kísérletileg etetett méheknél meghatározták, hogy mennyi méreg öli meg a méhek felét. LD50: pl. 5 nanogramm tiametoxam esetén. Aztán megnézik, hogy egy méh mennyi nektárt vesz fel, abban mennyi lehet a maradékanyag, ez miképpen viszonyul az LD 50-hez. A maradékanyag szintek különbözőek: függ az alkalmazott dózistól, helyi körülményektől (pl. dombtető, domb alja). Ha eléri a kritikus értéket, akkor magas a kockázat. Most csak akut esetén nézték, és magas a kockázat. Krónikus esetén tíznapos etetési kísérletek vannak, amikor tíz órán át adták a növényvédőszeres szirupot. A számított értékek alapján itt lényegesen magasabb a kockázat, de ezt most nem vizsgálták. Ugyanis nem tudni pontosan, hogy ennyi idő alatt mennyi bomlik le, igazából mennyit vesz fel stb. Én azt gondolom, ha az akut kockázatot jelent, akkor a krónikushoz nem férhet kétség.
Ami a CCD-t illeti. Ebből a szempontból egyáltalán még kockázatértékelési metodika sincs, tehát semmilyen módon nem került górcső alá. Pedig itt van a kutya elásva. Megemlíti a Henry-féle vizsgálatokat, ahol 1,5 nanogramm kiváltja az eltévedést. Roppant egyszerű a következtetés. Ezt a töredék mennyiséget előbb fogják apránként összeszedegetni a gyűjtő méhek, mint a magasabb ölő dózist. A kumulációra az ad lehetőséget, hogy a méreg stabilan kötődik a receptorhoz, tehát ha egyet betöm, akkor az úgy is marad, aztán ha egy krikus számú receptort eltömít, akkor kialakul a hatás. Ha eléri a kisebb szintet, akkor már a nagyobb szint össze sem jöhet, mert eltéved, és nem jön haza, odakinn eléhezik. Pontosan emiatt nem is pusztul ki a méhcsalád, mert a dajkaméhek és a fiasítás ennél kisebb dózist fognak csak kapni. Pontosabban kaphatnak nagyobbat, hiszen a dolgozó nem eszik virágport, ez utóbbiak viszont igen, tehát elvileg lehetne olyan eset, hogy a kaptárban kialakul a dajkákra és fiasításra toxikus szint. A másfél évtizedes tapasztalat azonban az, hogy emiatt méhcsaládok nem szoktak kipusztulni. Nálam eddig mindig csak a kijáró méhek tűntek el, de a fias szépen kikelt. Azt igazából sosem tudtam eldönteni, hogy dajkaméh a virágpor miatt pusztult-e, vagy kijáróvá vált (egy fedet fias keretn alig néhány méh lézengett,de mégis kikelt). Egy biztos: nálam a kaptárak előtt sosem volt hulla. Én azt gondolom, hogy a pollenből és nektárból származó mérgezés alapvetően megáll a kijárók eltűnésével, ami gyakorlatilag azonos a CCD-vel.
A guttációs cseppekből összejön az akut toxicitás. Ezt azonban én nem tartom annyira veszélyesnek. Ugyanis vagy már azelőtt elpusztul a hírvivő, mielőtt hazaérne, vagy ha hazaér, akkor napközben a guttációs cseppek száradnak ki.
A lényeg tehát az, hogy az EFSA jelentés kimondja: az NNI-k olyan maradékot képeznek, amelyek veszélyesek a méhekre.